Ossendowski: A nap rabszolgái I-II.

Előszó

Részlet a könyvből: Méreg. A fehér ember egyszerre csak megérezte a fekete földrész lélegzetét. Megremegett, fölkapta a fejét és a kultúrával át meg átitatott városok gyermeke önkéntelenül is remegő orrcimpákkal szívta be ezt a lehelletet. Körülnézett, de nem látott semmi rendkívülit. Már hat napja, hogy az Atlanti-Óceánon utazott és az egész hat nap folyamán nem változott körülötte a kép. Alacsony, nehéz hullámok barázdálták végig az Óceán tükrét ameddig csak a szem ellátott, mögöttük pedig szüntelenül látszott a láthatár görbe, számtalanszor megtört vonala : néha emelkedett, néha süllyedt, egyszer olyan volt, mint valami kifeszített fonál, másszor meg kicsipkézték, kifodrozták a hullámhegyek, amelyek távoli, távoli messzeségekből hömpölyögtek elő. Nem lehetett látni, honnan. Sirálycsapatok úsztak lomhán a levegőben, vagy surrantak villámgyorsan tova ; aztán fehér felhők, amelyeket az örökké nyughatatlan szél szétriasztott és rongyokká szaggatott. Mögöttük mérhetetlen messzeségek tátongtak, s ezek a messzeségek betöltötték a mennybolt azúrkék és zöldes színárnyalatait. . . A fehér ember mindezt az alaptalan nyugtalanság vagy valami titokzatos előérzet egyetlen pillanatában látta. És mégis ... A levegőben valami elmosódó, tompa mormogást hallott és mélyen tüdejére szívta a száraz, forró levegő lehelletét. Vissza