Szántó György: Stradivari I-II.

Előszó

Részlet a kötetből: PRAELUDIUM Rádió. A hangszóró hegedűszólót csurgat csendesen magából, mint égi hangforrás. A hang magános és a végtelent keresi, mint én. Boldogsággal telik meg a saját magánosságától, megnemesedik tőle, mint az óbor fekete pincék penészes boltive alatt, rozsdás abroncsú, pókhálós hordók fenekén. Bennem is így nemesedik. Néha már rozsda kezdi ki csontjaimat, lenge pókháló selyemszálait seprem le ijedt mozdulattal a lelkemről. Néha már úgy iszom a magányt, mint mámorító óbort, mint ezt a mélységekből felzengő, magasságok felé csillogó hegedűhangot. Minden atómom visszazeng rá, a magam élete csurran benne. Megtérő vén bűnös vagyok. Valaha csak a zongorát, az orgonát, a nagy zenekarok polifoniáját szerettem. Most vezekelek a hegedűhang magányában. Most átérzem a régi hegedűk formaszépségeit. Mindent megtalálok bennük. Vonalat, színt és plasztikát. Hol van az a grafikus, aki szebb vonalat teremt a hegedű zárt lendületénél? Hol az az építész vagy géptervező, aki egyszerűbb és tökéletesebb formát szerkeszt? Hol az a festő, aki a halványsárgáktól a mélybarnáig, a rozsdavöröstől a feketéig ilyen mélytűzű, tompa és csillogó, elvesző és felragyogó, halk színskálát álmodik? Hol az a szobrász, aki arányokban és domborulatokban, hajlásban és elmélyülésekben ilyen sejtelmes árnyalatokba mélyed? ők mind megállanak a hang születésénél, a hegedű formaszépségei pedig itt kezdik életüket, ezért születtek, értek, nemesedtek, tökéletesedtek. A kozmikus folytatásért, a hangért. Vissza